Turczi István legutóbbi verseskötete nem sok izgalmat tartogat a befogadó számára. A cím és a borító félrevezető lehet ebből a szempontból: ha rápillantunk a könyvre, a Korpusz és a vélhetően egy test valamely részét ábrázoló kép együttese azt a benyomást keltheti, mintha egy erotikus szövegeket tartalmazó kötethez tartoznának, ami nem is lenne idegen a Turczi-életműtől (lásd például a szerző A nők és a költészet vagy az Erotikon című, aktfotókkal kísért versgyűjteményeit). A Korpusznak persze nem is kellene feltétlenül a szexualitás témája köré szerveződnie ahhoz, hogy a cím ígéretével összhangban tudjon valami izgalmasat mutatni a testtel, a korpusszal kapcsolatban. Lehetne szó akár a szövegtestről, akár Krisztus felfeszített testéről (a fülszövegben Nádasdy Ádám is kijelöli ezeket a lehetséges irányokat), azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy Turczinak ezt a feladatot most nem sikerült megoldania.
A ciklusokra bontást ebben a formában nem érzem működőképesnek, zavaró a kontraszt a kifejezetten koherens első ciklus és a többi, egymáshoz lazábban kapcsolódó verseket tartalmazó ciklus között, az ötödiken belül helyet kapó A távol vándora: Kínai mesterek könyvei közt: Szecsuán, 2023 októbere címet viselő szövegcsoport pedig nyugodtan képezhetett volna önálló egységet is, mivel nem kapcsolódik szervesen az ötödik ciklus többi részéhez.
A ciklusnyitó oldalak fekete lapjain fehér betűkkel szerepelnek a címek, aminek a funkciója meglehetősen bizonytalan.
Elsőre talán a gyászra, a halálra engedne asszociálni, amelyekről ugyan szó esik a kötetben, viszont közel sem tekinthetőek annak központi témájának. Kizárólag vizuális szempontból mindenesetre jól mutatnak ezek az oldalak.
Az első ciklus főcíme Nehéz igazságosnak lenni a múlthoz, ezután egy alcímmel ellátott második cím következik (Elvermelt mondatok: Variációk egy gyermekkori témára), amely az elrendezésből ítélve akár egy alegység címe is lehetne, ugyanakkor a ciklus csak ebből az egy részből áll, így ezt a megoldást nem tartom különösebben célravezetőnek. A három címként funkcionáló elemet együtt túl soknak érzem, érdemes lett volna egyet kiválasztani közülük – lényegében bármelyiket lehetett volna, mivel mindegyik képes párbeszédbe lépni a hozzá tartozó szövegcsoporttal.
Az első ciklus darabjai ugyanis a gyermekkort, az emlékezést tematizálják,
illetve fontos szerepet kap bennük a megszólaló kapcsolata a nyelvvel, konkrétabban a szavakkal. Talán a második cím alcíme lett volna a legszerencsésebb választás, hiszen a ciklus központi témájának kiemelése mellett a variációk kifejezés révén a kötetben viszonylag hangsúlyosan megjelenő zenéhez is kapcsolódik, a másik két felvetett címlehetőség ezzel szemben olyan értelmezési irányokat nyit(na) meg, amelyek aránytalanul izgalmasnak tűnnek a versek tényleges vállalásaihoz képest. A Nehéz igazságosnak lenni a múlthoz számomra azt sugallja, hogy a ciklus szövegei kisebb-nagyobb mértékben problematizálják a (saját) múlthoz való viszonyt, azonban ez nem igazán valósul meg, inkább csak
az emlékezés sajátosságaira, az azzal kapcsolatos személyes tapasztalatokra reflektálnak helyenként:
„Mindenre emlékszel, arra is, amikor még azt sem tudtad, / mit kell elfelejtened.” (az istennek se); „Az első csók a Tó mozi utolsó sorának szélén. A reszketésig / pontosan emlékszel rá. A filmből persze semmire.” (mit veszíthetsz); „Az, hogy több dologra emlékszel, mint amire nem, egyszerre / fájdalom és fájdalomdíj.” (casus belli). Az emlékezés konstruktív jellege és ezzel összefüggésben a múlt rekonstruálhatóságának illúziója jelenik meg a ha nincs kivel című versben: „Az emlék csak nyersanyag, nem bizonyít semmit. Most, / amikor a felidézés szikéivel vagdosod szét és illeszted / össze a történések látszólag összefüggéstelen elemeit, / az a tévképzeted, hogy némileg tisztult a kép. A hangsúly / a tévképzeten van.” Ezekből a példákból is látszik, hogy
a megszólaló egyéni perspektívája nem sokat tesz hozzá ezekhez a már-már közhelyes belátásokhoz,
de más versekben, más gondolatok esetében is találkozhatunk olyan szakaszokkal, amelyek ezt a benyomást kelthetik: „Kertjáró madarak énekére kezdtél el verset írni. Szinte még / gyerekként, nehogy mások mondják el a szavaidat. Azóta is / rettegsz, mi lesz, ha már csak mások szavaival mondható el, / ami történik.” (nehogy mások); „Az utolsó hetekben már nem / lehetett tudni, hogy az életéért vagy a haláláért küzd.” (ami történik); „Nem is volt gyermekkorod, csak várakozás egy elképzelt / gyermekkorra.” (ami történik).
Tetszik viszont, ahogyan a szövegek megmutatják, milyen szerepet töltenek be a szavak a megszólaló gyermekkori énjének életében,
a zenével és a természettel együtt, de akár önmagukban is képesek megnyugtatni, megvigasztalni őt: „Eltervezted, hogy napnyugta után a zenében, a szavakban / vagy a fában fogod tölteni az éjszakát.” (forognak, hullnak); „Minden jobb volt, amikor kerestél magadnak valami / csodálhatót. Szavakat formáltál vízcseppekből, de elállt az eső, / és kiszáradt a torkod.” (legyen valaki).
Egyes szavak kitüntetettségét kimondásuk jelzi:
„Bronchopneumonia. Neked ez volt az első nyelvemlék.” (nyelvemlék); „Volt kedvenc szavad is: rododendron. Ezt ismételgetted / a vécén, ha nem jött az ihlet.” (családi ízek); „A casus belli volt az első latin kifejezés, amit a gimiben / tanultál. Ezt sziszegted, amikor az öreg szomszéd, Sarus bácsi / nem adta vissza a harmadszor átrepült focilabdádat.” (casus belli).
A második (A költő egy másik ember, aki te vagy) és a harmadik (Tetteink csak mennek a maguk útján) ciklus tartalmazza a kötet legkevésbé emlékezetes darabjait.
Némelyik első olvasásra egész tetszetős, jól eltalált a ritmusa, vannak benne jó sorok, de ha közelebbről megnézzük, kissé üresnek hat;
egyes szövegek inkább tölteléknek érződnek, és akadnak olyanok is, amelyek – akár kiemelt pozíciójukból fakadóan – fontosnak látszanak, azonban poétikailag nem képesek megbirkózni a számukra kijelölt szereppel. Utóbbi kategóriából példaként a kötet címadó versét lehetne említeni. A Korpusz lehetett volna olyan szöveg is, amely elgondolkodtat az elmúlás és az elengedés összefüggéseiről, valamint a test leépülésével, a testi létezés megszűnésével kapcsolatban („Már félni sem tud / mintha nem rándulna / benne ideg”; „Mióta nincs súly a vállán / emlékeit mosdatja / a szem csarnokvizében”; „Mióta nincs rendeltetése / mintha minden kicsit / kicsit könnyebben történne”), viszont
nem elég feszes, az alábbiakhoz hasonló szakaszok indokolatlanul növelik a terjedelmét:
„Háttérnek kabócák éneke / fél óránként harangzúgás / a langy valóság / elmosódó díszletei”; „Lassú fehér derengés / Pihen a hát félárbócon a váll / de az ujjak nem felejtenek / végigsétálnak az esti kések élein / régi fatörzsek történeteit / gyűjtik balladahalomba / elhagyott partok bozótosát / szaggatják vágják égetik”.
A harmadik ciklusban két olyan verset is olvashatunk, amelyek az orosz–ukrán háborúban meghalt fiatal ukrán katonáknak állítanak emléket.
Ezt önmagában szép gesztusnak tartom, ugyanakkor a szövegeket nem érzem elég erősnek ahhoz, hogy összhangban legyenek a funkciójukkal, illetve a téma súlyával. Nem tűnnek kellőképpen ihletettnek az ilyen sorok miatt: „Ukrajnában is tél van. / Fagyos szél csókolja a földet.” (Egy ukrán költő halálára); „Árva falusi templomokban / gyertyák gyúlnak. / Egy régi gyerekdal / láthatatlan sörényébe kapaszkodva / várakoznak az árnyak.” (Halott ifjú katonák), vagy a közhelyesnek ható gondolatok eredményeképpen: „Ránk hagyták a halálukat. / A mi dolgunk az, hogy értelmet adjunk neki. / Nehéz értelmet adni az értelmetlennek.” (Uo.); „Ne hagyjuk, hogy mint egy könnyet, / elmorzsolja őket az idő.” (Uo.); „Mi csak állunk a szégyen freskói közt, / és nem tudjuk megmondani, / miért fizettek egyetlen életükkel: / a békéért, a holnapért vagy a semmiért.”
Az Egy ukrán költő halálára egyes kifejezései, szakaszai számomra Pilinszkyt idézik, újabb kontextust nyitva ezzel
az értelmetlen szenvedésnek és halálnak: „A közönyös szürkületben / valaki megváltásért zihál.”; „Átlyuggatott felhők futnak / és eloldják az agóniát.”; „Ködös képekbe foszló / elhagyatásban, ahogy / elfogy a maradék fény is, / megszólítatlanul.”; „A férgek sokat tudnak / a feltámadásról.” A harmadik ciklus darabjai közül jobban sikerült, de hiányérzetet hagy maga után a Korán sötétedik: Séta TGM-mel.
A zárlat ritmus szempontjából kifejezetten jól működik,
ugyanakkor viszonylagos érdekessége megmarad a nyelvi megformáltság, illetve a hangzósság szintjén: „Kattogás a középfülben, megyünk tovább. / Nem tesszük félre kétségeinket. / Lassan felmorzsolódik a csend is, / jussáért jött a januári szél. / Az ég ólomtakarója alatt / összébb húzódnak a dombok. / A városra füst nehezül. / Korán sötétedik.” Hasonlót tapasztaltam a második ciklusban található Ablakban esetében is.
A jól eltalált ritmusú sorokkal, a szóválasztással Turczinak sikerült megteremtenie valamiféle hangulatot
(„Nyílnak és csukódnak a dolgok. A sárga taxi / utasára vár. Hangfoszlányok, szómorzsák, / zenének hallott zajok. Hétköznapi partitúra.”; „A nap ismét kisüt. Árnyak vésődnek árnyra. / Nehéz szétbontani a bánatot és az örömet. / Még a kávé sem hűlt ki a kezemben. / Minden együtt van egy perc ablakában.” [kiemelés az eredetiben]), de nem érzem azt, hogy lenne tétje a szövegnek.
A negyedik ciklusban (Megöltél valakit bennem) ezzel szemben már akadnak olyan versek, amelyek jobban sikerültek és tétjük is van, ráadásul a költemények egy részét meghatározó zeneiségnek és
a zenének mint témának köszönhetően koherensebb is, mint az előző két ciklus.
A rímek korrekt használatára jó példa a Rom. Bár a rímképlet maga nem túl összetett (a x a), a ritmus és a rímek révén létrejövő zeneiség hozzátesz a szöveg hangulatához, illetve keretet ad a tájleírásnak és az abból kibomló, az emberi létezésre reflektáló gondolatmenetnek: „Ujjongjanak a füvek, a séta elmarad. / Megmaradt színeit a tócsákba dobva / ránk mered az alkonyat. // A táj, mint sírás közben a szemed. / Ezer apró jaj-csatorna duzzad, csordul, / körülötte ólomszürke, fátyolos keret.”; „Nem akarunk mást, csak élni. / Mondatok alagútjain át előre-hátra kúszva / keressük, amit nem tudunk mire vélni. // Soha nem tudjuk meg, kik vagyunk. / Elföldelt szavainkat szívós gyökérként / hiába fogja össze az agyunk, // akkor már inkább a felejtés verme.”
Hangulatteremtés szempontjából jól teljesítenek azok a versek is, amelyek tematikusan kapcsolódnak a zenéhez,
például a Passacaglia: Anton Webern zenéje alá vagy a Kísérőzene egy filmjelenethez. Egyes szövegekkel az a problémám, hogy bár végigolvasva élvezhetőek – például azért, mert sikerül megragadniuk valamilyen érdekesebb vagy gyakran megtapasztalt érzést –, az ezeket alkotó sorok önmagukban nem elég erősek. A Ki az, aki most például kissé elkoptatottnak ható megoldásokkal jeleníti meg a városi élettel együtt járó elidegenedést: „Hideg van; közönyös hullámzás az utca. / Az emberek kerülik a tekintetem. / Sterilek és távolságtartók, mint a kísértetek. / Arcuk elmosódik a hirtelen jött szürkületben.”
A harmadik hónap után című versben vannak jobban eltalált sorok,
amelyek tartalmi-gondolati szinten ugyan szintén nem szolgálnak sok újdonsággal (ez önmagában nem is lenne baj, inkább csak a kötetegész kontextusában tűnik annak), de legalább jól hangzanak: „Van, ami nem múlik, / nem enyhül, nem alakul át, / csak tart és gyötör.”; „Ilyenkor önmagamnál is közelebb vagy hozzám.” A zárlat azonban indokolatlanul emlékeztet a pályakezdő költők próbálkozásaira: „Újra meg újra hallom a hangod / a falnak támaszkodó vékony test hullámzásában, / egy százhúsz éves tölgyfa belsejében, / az eldugott felvidéki kápolna hűvösében, / a tengerpart surrogó homokszemcséi közt, / a távolodó hajó motorjának zúgásában, / és régi leveleidben, / melyeket egy bizonyos / Nóra őrzött meg nekem / a babaház kopott fapadlója alá rejtve.” Azonban hogy igazságos legyek:
a sok kihagyott lehetőség mellett a negyedik ciklusban található a Korpusz szerintem legkiemelkedőbb darabja, A mozdulatlan ember is,
amely remekül képes megragadni a megrekedtség érzetét, valamint az egyén (metaforikus) térben és időben elfoglalt helyének, a tér- és időfoglalás jogosságának kérdését: „A laptop visszatükröződő monitorján / magát látja, / de semmi sem rezdül benne. / Azt képzeli, hogy igenis e világra való.”; „Tüdejét légszomj tölti be; / érzi a többszörös túlerőt. / Próbálja beosztani az erejét, nem / mozdul, mintha kő lenne, / egy égből aláhullott, magányos fekete kő.”; „Tudja, hogy minden egyes lépés / külön-külön kockázat. / Nem a bátorság, / a bátorság amúgy sem szükséges. / Nem is az akarat, hogy induljon. / Hol marad az elszakadás / felszabadító fájdalma? / Rossz előérzete támad. / Mintha kiszorult volna az időből.”; „Egyenletes, kiszámítható iramban / fogynak a napok; / ez feltörhető, az feltörhetetlen.”
Az ötödik ciklus (Mennék és maradok) első részét a kereszténységhez kapcsolódó elemek tartják össze valamelyest, így a negyedikhez hasonlóan ez sem tűnik teljesen széttartónak.
Az itt található versek némelyikének koncepciója vagy megoldásai figyelemre méltóak a kötet más darabjaihoz viszonyítva.
A Parce mihi, Domine: Jan Garbarek Morales-átiratát hallgatva esetében például hosszabb és izgalmasabb a megszólaló által hallgatott felvétel rétegzettségét megmutató lábjegyzet, mint maga a főszöveg. A Figura mundi címmel szereplő három számozott versnek az az érdekessége, hogy az univerzumhoz képest jelentéktelen, egyre láthatatlanabbá váló beszélő („Az égig érő, galaktikus működésben / egyre láthatatlanabb vagyok.”) átadja a szót valaki másnak, ami (fiktív) idézetek segítségével valósul meg – az első szövegben nincsenek idézetek, a másodikban még megjelennek mellettük a megszólaló saját szavai, a harmadik viszont már teljes egészében idézetekből áll.
Az ötödik ciklus ezen része egy enyhén József Attilát (de nem az Ars poeticát) idéző ars poeticával (Legyen a címe: Örökhagyó vers) zárul,
amely szerint az írás jelentősége, tétje, funkciója az én szövegeken keresztül történő megörökítése, és a vers megszólalója ennek szellemében biztatja alkotásra magát és/vagy másokat. Meglehetősen hagyományosnak mondható költői hitvallás. A kínai utazás és költészet által inspirált, mindössze öt szöveget tartalmazó egység végén olvasható a Mindent összevetve, amelynek létjogosultsága némiképp kérdéses számomra, főként, ha ténylegesen az, amiként pozicionálja magát: „Amikor idáig jutok, és próbálom lezárni a lezárhatatlant, / elkezdem egymáshoz illeszteni azokat a cetliket, amelyeket / eddig szándékosan félretoltam. Nincs sok belőlük; tíz cédula. / Ezeket a korpusz bizonyos pontjain túl végérvényesnek, / folytathatatlannak, máshol nagyot markolónak és korainak / éreztem. De végig kísértek [!] az első ciklus óta. Hálátlanság lenne, / ha most csak úgy kidobnám őket. Elvégre minden megőrzött / emlék csak nyersanyag, nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, / hogy voltam, vagyok.” [kiemelés az eredetiben] Valóban
olyan, mintha egy kis gyűjtemény lenne a kimaradt jelenetek helyett a fel nem használt ötletekből, szövegkezdeményekből.
A Korpusz nem mentes a kevéssé sikerült megoldásoktól, elkoptatottnak ható vagy akár közhelyes gondolatoktól, ugyanakkor mindez közel sem teszi teljesen értékelhetetlenné a kötetet. Turczinak van érzéke a hangulatteremtéshez, a nyelv ritmusának és a zeneiségének a kihasználásához, bizonyos érzések megragadásához, viszont minden élvezhetőségük ellenére ezek a versek most nem tudtak megfelelni az elvárásaimnak.
Turczi István: Korpusz, Scolar Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: vers.hu
